Wednesday, November 4, 2015

Őszi búcsú a kerttől - Farewell to autumn garden

A november köddel köszöntött ránk a  hegyen lévő telken.  A  fák és a kis ház is misztikus ködbe burkolóztak. Már betakarítottuk az őszi terméseket, még összegereblyézzük a leveleket, téliesítjük a házat és elbúcsúzunk tőle tavaszig.



Ilyenkor talán még jobban szeretem a kertet,  mint nyáron. Minden olyan színessé válik. A nyári zöldekből sárga, barna, piros, rózsaszín lesz, a természet tobzódik a színekben és én nem győzöm csodálni és fényképezni. 



 Amikor  feloszlik a köd,  a  napsugarak beragyogják a kertet. De lentebb még köd ül a tájon és különös látvány tárul elém: a Visegrád vár  és a hegy teteje kiemelkedik a vattacukor szerű ködből. 



 A kivágott, százéves gesztenyefából készült  "ülőgarnitúra" jól bírja a telet és a fagyot. Milyen jó is volt itt ücsörögni a nyári kánikulában a nagy cseresznyefa árnyékában! 




Az összegereblyézett falombbal betakarjuk a frissen ültetett bokrokat és a fagyra érzékeny fügefák gyökereit.


Imádok  a szélfútta, zizegő avarban taposni,
 

 a színes terméseket megcsodálni, 


a tarka leveleket lencsevégre kapni.

  
Búcsúzunk a magányos padtól, ahonnan a Dunán elhaladó hajókat fürkésztük.


Búcsúzunk a Dunától és a szigetcsúcstól.



Búcsúzunk a széljárást jelző pókunktól. 



Kedves Kertünk!
Legyen jó teled, nagy hótakaród!
Nyújts menedéket mókusnak és süninek,
Adjál enni éhes szarvasnak és vaddisznónak.
Viszlát márciusban!
 

Thursday, September 17, 2015

Az ősz, mely szépségével felvidít

Szeretem az őszt a kertben. Egyrészt, mer sok fa ilyenkor hozza a termését, másrészt az évszak színei miatt. A természet ilyenkor ölti magára színpompás ruháját, majd szép lassan le is hullajtja, és a tél beálltával pőrén áll előttünk. Az ősz persze kicsit szomorú is, ha úgy vesszük, az elmúlást is jelképezi. 


A birsalmákat különösen szeretjük és várjuk a beérésüket.  Mindenféle készül a konyhánkban belőle: birsalmaszósz, birsalmaleves alap - ezeket kis dobozokba rakva lefagyasztjuk. De legfőbb büszkeségünk a birsalmasajt, melyet  férjemmel készítünk évek óta. Az érdekes formájú birsalma sajtokat  mogyoró és dió darabkákkal  gazdagítjuk.



A szelíd gesztenye is beérik néhány hét múlva. Amikor megvettük a kertet, tele volt évszázados gesztenyefákkal. Nagy bánatunkra egy betegség miatt a fáink elpusztultak, csak mutatóban maradt egy fa. Állítólag a gesztenyefákat Mátyás király felesége, Beatrice hozta Magyarországra és azóta terjedt el ezen a környéken. Gyönyörűek a szép, csillogó, barna termések, arról nem is beszélve, hogy milyen finomak. Szüretkor a kis kerti kályha tetején szoktuk sütögetni. 



A naspolya látszatra már érett, de valójában majd csak november táján lesz fogyasztható, amikor megcsípi a fagy és megpuhul. Most hallottam egy trükköt egy helyi  gazdától:  a laspolyát (ahogy ő mondta), már most le lehet szüretelni, és szénába rakva pince hidegbe kell eltenni és érlelni. Kipróbáljuk. A naspolyafa alakra is szépséges, virágai fehérek, levelei, nagyok, mint egy csacsifül. Kertünk igazi díszei, szeretek bennük gyönyörködni. 


A mosolygós kis mogyorók is lassan beérnek, feltéve, hogy a mókusok el nem viszik  előlünk. Versenyben vagyunk, hogy ki ér oda előbb. Persze a lyukas, üres mogyorók nem kellenek a mókusoknak, azokat kegyesen meghagyják nekünk. 



A színes bogyójú madárbirsek és a szőlő is most érik.  Szeretek  koszorúkat, díszeket készíteni a termésekből.  Ha hazaviszem és kiteszem a teraszra, még sokáig szépek maradnak és gyönyörködhetek bennük. 


Egy-két hét, és ilyen színpompás lesz a kert.  A nyáron egyforma zöld fák mind más színű ruhát öltenek. Ilyenkor igazán nagy élvezet köztük lenni. Milyen egyszerű és hétköznapi módon tudnak örömöt szerezni, csak észre kell őket venni!
 

Wednesday, September 2, 2015

Vissza a természetbe!







A városi házakba zsúfolódott  ember egyre inkább elveszíti kapcsolatát a természettel. A mindennapok rohanásában alig marad helye és ideje annak, hogy  visszacsatoljon ahhoz a természethez, amelyből kiemelkedett.  

Én is nagyvárosban nőttem fel, sőt felmenőim is városi emberek voltak, mindig  bérházakban laktunk. Nagymamám emlegette néha, hogy milyen jó lenne egy kert, de álma sosem vált valóra. Mikor gyermekeim kicsik voltak, hétvégeken mindig ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy kimenjünk valahová a szabadba, kirándulni, de ha annyi idő nem volt rá, legalább egy parkba, erdőbe, ki a zöldbe, ahol fel lehet töltődni, ahol regenerálódni lehet, hogy aztán képes legyen az ember visszabújni a hétköznapokra a szürke falak közé. 



Aztán jöttek a komolyabb túrák, néha sátorozással, vagy falusi szállással. Minél nomádabbak voltak a körülmények, annál jobban éreztem magamat.    

Miután a gyerekek kiröpültek otthonról, s beköszöntött az "üres a fészek szindróma", mintegy pótcselekvésként rám tört a vágy egy kapirgálni való telek után. Így született meg tizenöt évvel ezelőtt  ez a telek a kis házzal és a nagy kerttel.  Igazából nem is kertre vágytam, inkább csak egy földdarabra, ahol növények vannak,  ahol  a füvön fekve nézhetem a csillagokat, ahol vadvirágok nyílnak, és bogarak, madarak népesítik be a kertet. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, amit ma már tudok, hogy egy olyan fajta természetközeliségre vágytam, amit bármikor megkaphatok, ha kedvem van hozzá.    



A telek, amit jobban szeretek kertnek nevezni, mára teljesen hozzánk idomult, vagy inkább mi idomultunk hozzá. Itt egy másfajta életformát követünk, melyet a természet diktál. Hajnalban ébredni itt gyönyörűség, mert akkor tetten lehet érni a napot, amint kibújik  a hegy mögül és fényével elárasztja a világot. 



 Aztán locsolni kell, mert ha kiszárad a föld, a növények kiabálnak, majd jön egy kis kapálás, gyomlálás, ültetés, a termések begyűjtése, mikor mi. 



Ma éppen koszorút kötöttem, egy alapot fontam szőlő és som vesszőből és tiszafa, japán babér ágakkal,  valamint  bogyós tűztövissel díszítettem. Hazaviszem a koszorút, kiteszem a teraszra, hogy emlékeztessen a kertre és növényeire. 



Aztán jön egy kis pihenés a teraszon, olvasás közben azért az ember látja, hallja  hogyan vércsognak a madarak, döngenek a vadméhek, megpihennek a lepkék, araszolnak a ganajtúrók, kopácsol a fakopács. Ilyenkor abbahagyok mindent és őket nézem, hallgatom, sőt le is fényképezem, ha tehetem. 




Este jógával  búcsúzom a kerttől, a hold és a csillagok a tanúi a gyakorlataimnak. Megszólal a tücsökzenekar, hallgatom egy kicsit a ciripelést és nézem, ahogy  egy kis béka  átugrál  a teraszon.

Telihold van, fehér fénye sejtelmesen tör elő a gesztenyefák mögül. Elmerengek azon, hogy mennyi élményt kaptam egy nap alatt a természettől, mennyire nem hiányzott a város zsivaja, az emberek, a televízió, a telefon, azaz a civilizáció.     

- saját felvételek -


Wednesday, August 26, 2015

Boldogságkeresés





A kertben ücsörgök.  Nézem a gesztenyefákat, a felhőket, távolban a hegyeket. Ihlető  a csend. Szeretem a száraz gallyak égését kísérő  füst szagot, mely megcsapja az orromat. Életem párja tüzet rakott a kert távoli végében, a füst elmosódottá teszi alakját, ahogy a tűz körül hajladozik. A szél apró, fehér pernyét sodor felém. Semmi nem történik, igazán semmi. Minden olyan nyugodt és harmonikus. Átadom magamat a létezés kellemes érzésének, szeretném ha sokáig tartana ez az állapot, amikor testem és lelkem olyan könnyűnek érzi magát.  


Egy emlék tolul fel a régmúltból. Húsz éves lehettem és nagyon akartam boldog lenni. De mi a boldogság tulajdonképpen és kinek, mi szerez örömöt? Nagyon foglalkoztatott ez a kérdés.  A mindenkori húszévesek naivitásával és merészségével  egy egyetemi előadás közepette fogtam egy üres papírlapot és felírtam rá: Ha kedved van, válaszolj az alábbi kérdésekre név nélkül: 1. Szerinted mi a boldogság? 2. Neked mi szerezte a legnagyobb örömöt az utóbbi időben?  Két részre osztottam a papírt, és elindítottam útjára kérdőívemet a százfős előadóteremben, miközben a professzor előadását  hallgattuk. Mikor az előadás után visszaszereztem a kitöltött kérdőívet és elolvastam a válaszokat,  leginkább azon lepődtem meg, hogy mennyire mást jelent mindenkinek a boldogság és milyen sokféle dolog szerez örömöt az embereknek.


Azóta eltelt sok-sok évtized és a kérdés alapjában véve megválaszolatlan maradt. A legtöbb, amit sikerült megtudnom, hogy a boldogság kis örömök egymásra rakódása térben és időben. Nem foghatjuk meg a lábát, nem mondhatjuk neki: boldogság, most megtaláltalak, nem eresztelek el többé, az enyém vagy! Sajnos nem. Minden nap újra meg kell szerezni  azokat a kis örömöket, amelyek majd visszanézve egy életszakaszra boldogsággá állnak össze. 

Cecilia

Wednesday, August 12, 2015

Csendes, forró nap sok szépséggel





A reggel jógával indul a teraszon, nagyon korán, amikor még nem süt ide a nap. A növények között a Dunát szemlélve hajladozni csodás napkezdés.  Megpróbálok sok energiát és fényt magamba gyűjteni, érzem hogy mindez mennyire jót tesz testemnek, lelkemnek. 





Kellemesen elfáradva, de felfrissülve ülök le a ház előtti kispadra meginni a reggeli kávét és megenni a müzlimet. Áhítattal szemlélem a kertet, minden csendes, csak a fakopáncs kopácsol. Átgondolom az előttem álló napot. A kezdés csodás volt, remélem, hogy a folytatás is az lesz. 



Meglocsolom a kis fügefát. Aggódva vizsgálom, nehogy kiszáradjon a nagy forróságban. Féltő gonddal nevelgetjük már negyedik éve. A szomszéd azt mondja aggodalomra semmi ok. A füge bibliai fa, azon a vidéken, a Közel-Keleten,  mindig nagy szárazság volt, itt is ki kell, hogy bírja.  Reméljük, hogy igaza lesz. Türelmetlenül várjuk, hogy mikor hoz már termést. 




A  szőlő is szépen érik, igaz ez nem egy nemes fajta, inkább csak dísznek fut fel a drótkerítésen. Az a kis pirosló levélke már az ősz közeledtét jelzi, pedig azt nem várjuk, sőt nagyonis marasztaljuk a nyarat ...



Itt a nagy fák alatt van a leghűvösebb, a rekkenő hőségben is finom, friss szellők  áramlanak, ide menekülök. Készítettem a lepkéknek és egyéb rovaroknak itatót egy lapos cseréptálban, kövekkel kibélelve, amire rászállhatnak és ihatnak. Oda raktam az asztalra, hálásan döngik körül, némelyik még bele is szédül. 


 
A kavicskert igen szárazságtűrőnek mutatkozik. Ezen a helyen, a terasz előtt, semmi sem maradt meg, hiába próbálkoztam a legkülönfélébb növényekkel. Végül utolsó reménységként kavicsokat raktam le és azok közé ültettem ezeket a sziklakerti növényeket. Szinte mind megmaradtak és szaporodnak, azt üzenik, hogy ők jól érzik itt magukat. 



Délután lementünk a Duna partra. A Visegrádi várral szemközti partot szépen rendbe hozták a legutóbbi árvizet követően. Bólyákkal jelölték ki a fürdésre alkalmas partszakaszt.  A víz még a kánikulában is hűs volt, így sokan fürödtek, a gyerekek pancsoltak. Régi szép idők, amikor még gond nélkül lehetett fürödni a folyóvizeinkben, a víz biztonságos és tiszta volt! Ki tudja, talán egyszer megint az lesz, és régi fényükben tündökölnek  a Duna-parti  és Tisza-parti strandok?  




Aztán még betértünk kedvenc cukrászdánkba, az Édeskébe, egy fagyira. A családiasan berendezett udvaron sok játék sorakozott a legkisebb vendégek szórakoztatására. Isteni finoman csinálják a somlói galuskát is. Ennél finomabbat csak a szegedi Virág cukrászda teraszán ettem, anno....



Estefelé beborult, majd jött egy frissítő, trópusi zápor. A növények, állatok és emberek boldogan fogadták. Aztán megint kiderült, és a lemenő nap még egy utolsó széles fénypásztát küldött a Dunára és a Szentendrei sziget csúcsára. Szép augusztusi napunk volt.

Friday, July 31, 2015

Lucy emlékére - Farewell to Lucy

Kis házunk a nagy kerttel a régi, bár a természetben semmi sem állandó, minden állandó változásban van. S mi, emberek és állatok is részei vagyunk e változásnak. 

Kedves Lucy cicánk, életünk társa 16 évig, távozott e földi létből. Nagyon szerette ezt a kertet, boldog volt, ha itt lehetett velünk, akárcsak mi. Siklót, madarat, bogarat fogott és tette le elénk büszkén, ajándékba. Szabadon nyargalászott, fára mászott, elbújt, majd előjött, amikor kedve tartotta. Élményektől eltelve aludta ki aztán csatangolásának fáradalmait. 

Itt, a fák alatt  fogjuk eltemetni hamvait. Szomorú  lesz a kert nélküle.

   

Sunday, June 17, 2012

Red current ripening - Érik a ribizli

A mi kertünkben csak az terem meg, ami locsolás, permetezés és metszés nélkül is beérik. Így aztán nálunk minden bio (igaz nem elvből, csak a ridegtartás eredményeként :-)). Most éppen a ribizli ért be. Na nem sok, egy bokorról mintegy negyed kilónyi, de ennek is nagyon örültünk.



 Cukorral és mentalevéllel fogyasztottuk el délutáni frissítőként.  




A parányi vad szamócák is most érnek, tettem belőlük pár szemet a ribizli közé, illatuk és jellegzetes ízük miatt.




A mogyorót is szemügyre vettem, szépen fejlődik, de valami mindig megtámadja, mert lyukas, üres héjakat találok nyár vége felé a bokor alatt. Úgyhogy a mogyoró nálunk dísznövénynek számít.




Virágoznak a szelíd gesztenyék. Különös illatuk belengi az egész környéket.  A méhek is szorgosan le-leszállnak rájuk, készítik a gesztenyemézet. 




Virágzik  a levendula is. Ilyenkor kellene levágni, hogy szép lila színét megőrizze a virág, de nincs szívem hozzá. Csak nyár végén szoktam lemetszeni a fürtöket, aztán szétmorzsolva illatpárnácskákba teszem.  




Folyt.köv.