A városi házakba zsúfolódott ember egyre inkább elveszíti kapcsolatát a természettel. A mindennapok rohanásában alig marad helye és ideje annak, hogy visszacsatoljon ahhoz a természethez, amelyből kiemelkedett.
Én is nagyvárosban nőttem fel, sőt felmenőim is városi emberek voltak, mindig bérházakban laktunk. Nagymamám emlegette néha, hogy milyen jó lenne egy kert, de álma sosem vált valóra. Mikor gyermekeim kicsik voltak, hétvégeken mindig ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy kimenjünk valahová a szabadba, kirándulni, de ha annyi idő nem volt rá, legalább egy parkba, erdőbe, ki a zöldbe, ahol fel lehet töltődni, ahol regenerálódni lehet, hogy aztán képes legyen az ember visszabújni a hétköznapokra a szürke falak közé.
Aztán jöttek a komolyabb túrák, néha sátorozással, vagy falusi szállással. Minél nomádabbak voltak a körülmények, annál jobban éreztem magamat.
Miután a gyerekek kiröpültek otthonról, s beköszöntött az "üres a fészek szindróma", mintegy pótcselekvésként rám tört a vágy egy kapirgálni való telek után. Így született meg tizenöt évvel ezelőtt ez a telek a kis házzal és a nagy kerttel. Igazából nem is kertre vágytam, inkább csak egy földdarabra, ahol növények vannak, ahol a füvön fekve nézhetem a csillagokat, ahol vadvirágok nyílnak, és bogarak, madarak népesítik be a kertet. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, amit ma már tudok, hogy egy olyan fajta természetközeliségre vágytam, amit bármikor megkaphatok, ha kedvem van hozzá.
A telek, amit jobban szeretek kertnek nevezni, mára teljesen hozzánk idomult, vagy inkább mi idomultunk hozzá. Itt egy másfajta életformát követünk, melyet a természet diktál. Hajnalban ébredni itt gyönyörűség, mert akkor tetten lehet érni a napot, amint kibújik a hegy mögül és fényével elárasztja a világot.
Aztán locsolni kell, mert ha kiszárad a föld, a növények kiabálnak, majd jön egy kis kapálás, gyomlálás, ültetés, a termések begyűjtése, mikor mi.
Ma éppen koszorút kötöttem, egy alapot fontam szőlő és som vesszőből és tiszafa, japán babér ágakkal, valamint bogyós tűztövissel díszítettem. Hazaviszem a koszorút, kiteszem a teraszra, hogy emlékeztessen a kertre és növényeire.
Aztán jön egy kis pihenés a teraszon, olvasás közben azért az ember látja, hallja hogyan vércsognak a madarak, döngenek a vadméhek, megpihennek a lepkék, araszolnak a ganajtúrók, kopácsol a fakopács. Ilyenkor abbahagyok mindent és őket nézem, hallgatom, sőt le is fényképezem, ha tehetem.
Este jógával búcsúzom a kerttől, a hold és a csillagok a tanúi a gyakorlataimnak. Megszólal a tücsökzenekar, hallgatom egy kicsit a ciripelést és nézem, ahogy egy kis béka átugrál a teraszon.
Telihold van, fehér fénye sejtelmesen tör elő a gesztenyefák mögül. Elmerengek azon, hogy mennyi élményt kaptam egy nap alatt a természettől, mennyire nem hiányzott a város zsivaja, az emberek, a televízió, a telefon, azaz a civilizáció.
- saját felvételek -
