A november köddel köszöntött ránk a hegyen lévő telken. A fák és a kis ház is misztikus ködbe burkolóztak. Már betakarítottuk az őszi terméseket, még összegereblyézzük a leveleket, téliesítjük a házat és elbúcsúzunk tőle tavaszig.
Ilyenkor talán még jobban szeretem a kertet, mint nyáron. Minden olyan színessé válik. A nyári zöldekből sárga, barna, piros, rózsaszín lesz, a természet tobzódik a színekben és én nem győzöm csodálni és fényképezni.
Amikor feloszlik a köd, a napsugarak beragyogják a kertet. De lentebb még köd ül a tájon és különös látvány tárul elém: a Visegrád vár és a hegy teteje kiemelkedik a vattacukor szerű ködből.
A kivágott, százéves gesztenyefából készült "ülőgarnitúra" jól bírja a telet és a fagyot. Milyen jó is volt itt ücsörögni a nyári kánikulában a nagy cseresznyefa árnyékában!
Az összegereblyézett falombbal betakarjuk a frissen ültetett bokrokat és a fagyra érzékeny fügefák gyökereit.
Imádok a szélfútta, zizegő avarban taposni,
a színes terméseket megcsodálni,
a tarka leveleket lencsevégre kapni.
Búcsúzunk a magányos padtól, ahonnan a Dunán elhaladó hajókat fürkésztük.
Búcsúzunk a Dunától és a szigetcsúcstól.
Búcsúzunk a széljárást jelző pókunktól.
Kedves Kertünk!
Legyen jó teled, nagy hótakaród!
Nyújts menedéket mókusnak és süninek,
Adjál enni éhes szarvasnak és vaddisznónak.
Viszlát márciusban!
