A kertben ücsörgök. Nézem a gesztenyefákat, a felhőket, távolban a hegyeket. Ihlető a csend. Szeretem a száraz gallyak égését kísérő füst szagot, mely megcsapja az orromat. Életem párja tüzet rakott a kert távoli végében, a füst elmosódottá teszi alakját, ahogy a tűz körül hajladozik. A szél apró, fehér pernyét sodor felém. Semmi nem történik, igazán semmi. Minden olyan nyugodt és harmonikus. Átadom magamat a létezés kellemes érzésének, szeretném ha sokáig tartana ez az állapot, amikor testem és lelkem olyan könnyűnek érzi magát.
Egy emlék tolul fel a régmúltból. Húsz éves lehettem és nagyon akartam
boldog lenni. De mi a boldogság tulajdonképpen és kinek, mi szerez örömöt? Nagyon
foglalkoztatott ez a kérdés. A mindenkori
húszévesek naivitásával és merészségével
egy egyetemi előadás közepette fogtam egy üres papírlapot és felírtam
rá: Ha kedved van, válaszolj az alábbi kérdésekre név nélkül: 1. Szerinted mi a
boldogság? 2. Neked mi szerezte a legnagyobb örömöt az utóbbi időben? Két részre osztottam a papírt, és elindítottam útjára kérdőívemet a százfős előadóteremben, miközben a professzor
előadását hallgattuk. Mikor az előadás
után visszaszereztem a kitöltött kérdőívet és elolvastam a válaszokat, leginkább azon lepődtem meg, hogy mennyire
mást jelent mindenkinek a boldogság és milyen sokféle dolog szerez örömöt az embereknek.
Azóta eltelt sok-sok évtized és a kérdés alapjában véve megválaszolatlan
maradt. A legtöbb, amit sikerült megtudnom, hogy a boldogság kis örömök
egymásra rakódása térben és időben. Nem foghatjuk meg a lábát, nem mondhatjuk neki: boldogság, most megtaláltalak, nem eresztelek el többé, az
enyém vagy! Sajnos nem. Minden nap újra meg kell szerezni azokat a kis örömöket, amelyek majd
visszanézve egy életszakaszra boldogsággá állnak össze.
Cecilia
